- Szóval.. – folytatnám a beszélést, de hangos kiabálás
hallatszik lentről. Már megint az az idióta bátyám.
- Norina, gyere má’ le! –
ordibálja Bruce, én meg gyorsan kikapcsolom a kamerát, s hangosan sóhajtozva
ledünnyögök a lépcsőn. Bruce öt évvel idősebb nálam, azaz huszonkét éves; a
legpocsékabb testvér a világon. De, persze jó, hogy van; a sok jóképű
haverjával.
- Mivan? – morgom, s észreveszem,
hogy pont az ajtóban áll. Igazából hálás vagyok Istennek, hogy legalább nem
valaki undorító rondaság tesóm van. Bruce magas, dús barna hajú srác, hatalmas
zöld íriszekkel, hegyes
orral és telt ajkakkal.
- Itt a barátnőd – mondja
flegmán, selypítve, mire csak rágrimaszolok. Ennél gyerekesebbek nem is
lehetnénk. Gyorsan kinyitom a behajtott ajtót, egy pici meglepődöttség után Deborah
nyakába ugrok. Világos hajába fúrom arcom, s szorosan ölelem. Tavaly
hazautazott innen, Brisbaneből Svédországba, ahol a szülei laknak.
- Üdv újra Ausztráliában! –
engedem el, s tárom szét karjaimat üdvözlésképpen. Most ő ölel meg engem,
közben elfojtottan motyog valamit.
- Annyira hiányoztál Norina –
nyögi ki végül vékony hangján. Szétválunk, s végignézek rajta. Kicsit erős
testalkatú, dundi csaj, szép szőke hajjal és tengerkék szemekkel. Igazából,
nála pozitívum a kövérség, mert jó őt ölelgetni, és így a maga módján gyönyörű.
- Megint ledobtál pár kilót! –
dicsérem meg, mert tudom, hogy attól mindig kicsit feljebb tolom a kissé
alacsonyan lévő önbizalmát. Hatalmas mosoly ül ki arcára, majd mutogatni kezd,
hogy menjünk be, mert rengeteg mindent kell mesélnie. Be is tódulunk a
nappaliba, ahol leülünk, s hosszasan elmond mindent, ami vele történt
Svédországban. Elbeszéli, hogy randizni
kezdett egy sráccal, de a fülébe jutott, hogy az emberkének barátnője van,
amitől kissé szarul érezte magát, de most őszintén nevetett a történteken, és a
barátnője amúgy is dobta a gyereket, szóval minden csodálatos. Még lehadarja,
hogy a szülei milyen menő új kecót kaptak, mivel az apja valami új cégnek
dolgozik, majd megkér, hogy meséljem el, mi történt velem az elmúlt egy évben.
Semmi érdekes – gondolom magamban. – Nyilakat lődöztem az emberekbe, akik ettől
megkergültek. Persze, Deborah nem tud arról, hogy én ilyen különleges
természetfeletti izbizz vagyok.
- Igazából semmit sem csináltam.
Anyámék csak karácsonyra jöttek haza; szóval csak egyszer kellett Bruceal
eljátszanunk, hogy mennyire imádjuk egymást. Egyre bunkóbb velem..
- Csak azt ne mond, hogy megint
kavartál valamelyik öribarijával..
- Csak egy ártalmatlan petting
volt, Deb – sóhajtom, mire ő elmosolyodik. Tudom, hogy utálja, hogy bármilyen
jóképű gyerekkel képes vagyok összeállni egy száraz menetre, de sosem mondja.
Régen mindig biztatgatott, hogy próbáljak máshogy nézni a fiúkra, és akkor
megtalál a szerelem, de persze ő ezt nem érti.
- Juj, majd’ elfelejtettem –
csattan fel, s izgatottan felém fordul, mire kíváncsian bámulok szép szemei
közé. – Idefele, a reptéren taliztam Cicafiúval – mondja, s íriszei úgy
csillognak mint a gyémántok. Cicafiúnak hívtuk tizenhárom éves korunkban Deb
akkori szerelmét – bár, mint látjátok még mindig odáig van érte-, mivel
kellettek a jelnevek.. Mindenféle volt, Tonhaltól kezdve a Rágógumiig.
- És mit mondott? – mosolyodok
el, s rám tör valami deja vu.
- Ma lesz az hello itthon bulija,
mivel múlthéten LA-ben volt; megkért minket, hogy menjünk el – rágcsálja szája
szélét vigyorogva, mire elcsodálkozok.
- El akarsz menni? – döntöm meg a
fejemet, mire ő szerényen bólogatni kezd, s így a helyzet úgy néz ki, mint
amikor a tizenöt éves lány kuncsorog az anyjának, hogy had mehessen el élete
első bulijába. Rábólintok, mire ő hirtelen fel is pattan, s arról kezd
magyarázni, hogy megcsinálja a hajam és a sminkem, meg én is az övét, amin csak
magamban kuncogok.
A nap hátralévő részét a
szobámban töltjük. A hatalmas gardróbomban mindkettőnknek találunk ruhát, még
akkor is, ha nem egy súlycsoportban vagyunk.
Deborahnak találtunk egy térdig érő ruhát mely egész jól áll rajta, s
közben arról beszél, mennyire örül, hogy legalább a vádlijai nem dagadtak, s én
arról papolok, hogy ő abszolút nem dagadt sehol máshol. Nekem egy combközépig
érő kék fodros vattacukorruhát találunk, amibe csak azért egyezek bele, mert
Debnek nem lehet nemet mondani. A
hajamat behullámosítja, sminknek meg cicaszemeket húz tussal, neki meg feldobok
egy jó füstös szemhéjfestéket, mivel azt elég jól be tudom árnyékolni. Mire a
körmeink is megszáradnak, pont annyi az idő, hogy mehessünk abba a jó buliba.
Beülünk a kocsiba, és ő vezet.
- Te, Robinék nem arra laknak? –
kérdezem, mikor Deb teljesen más irányba irányítja az autót; de nem válaszol
semmit, így inkább befogom, s hallgatom a rádióból ordító pop szennyt. Tíz perc
múlva azon kapom magunkat, hogy kint vagyunk a repülőtérnél.
- Deborah... - morgom, mikor kiszáll, s én meg utána. Cukin
bámul rám, én meg értetlenül és tehetetlenül rá.
- Elfelejtettem mondani, hogy
Sydneybe megyünk? - selypíti nyakát
behúzva, majd kivesz retiküljéből két repjegyet, mely az említett városba szól.
Tiltakozni szeretnék, de pár semmi pillanat alatt már a gépen ülünk. Persze, az
idős bácsik és nénik tök idiótának néztek minket a disco-ruhákban, de ez
abszolút nem zavarja Deboraht.
- Nyugi, mindjárt ott vagyunk;
Sydney nincs olyan messze – nyugtatgat, de én csak tovább forrongok székemben,
s az kavarog a fejemben, hogy mi van, ha valaki felismer, s apám fülébe jut,
hogy én picsaszoknyában felültem egy repülőgépre. A szőkeségnek igaza lett,
mert alig tizenöt perc múlva a gép leszáll a sydneyi repülőtéren.
- Na látod, vészes volt? –
piszkálódik, mire csak mosolyogva szemeimet forgatom.
- Igen, nagyon – lököm meg kicsit
a vállánál, de helyette inkább én botlok meg, mert nem nagyon tudok magassarkúban
járni. Nem az én stílusom; de ő tökéletesen tipeg a telitalpújában. Fogunk egy
taxit, s Deb lediktálja a címet, míg én küldök egy gyors SMS-t a bátyámnak,
hogy hol vagyok, és ha nem jönnék haza,
ne hívja a rendőrséget. Bármennyire is
utáljuk egymást, azért aggódunk a másik épségéért. Gazdag család vagyunk, a
rablók és gyilkosok fő kiszemeltjei. Így utólag, arra gondolok, milyen jó is
volt az idő, mikor mindent elmondhattam neki; ha féltem csak átmentem hozzá a
szobájába, s megnyugtatott, néha együtt is aludtunk. Gyermeki szelídség élt
akkoriban bennünk, de ez elmúlt. Kitekintek a taxiból. Sydney pont ugyan olyan,
mint mikor utoljára voltam itt; tizenéves korom elején. Semmi nem változott –
csillagos ég, poros épületek. Kiszállunk a járműből, s a hirtelen zajra majd’ kiszakad
a dobhártyám. A hatalmas modern házból úgy ordít ki a zene, mint
szellemkastélyból a sikolyok. A hatalmas kerítés miatt Robin házának csak a
teteje látszik, de így is meg tudod állapítani, hogy egy nagyon modern
építmény. Robin előkelőbb családból származik, mint én; amiért nagyon sajnálom.
Hisz, semmi jó nincs abban ha gazdag vagy.. van mindened, házad, kocsid,
medencéd, bármit megkapsz amit csak akarsz.. de igaz barátságot nem tudsz venni
pénzből, és ez az, amije neki nincs. A kapucsengőhöz baktatunk, s becsöngetek,
így pár szót váltva a komornyikkal, beenged minket, de csak miután meghallja a
Venice nevet.. Milyen meglepő..
- Helóóó – dülöngél mellénk egy
srác, aki még gimiből ismerős; azt hiszem Marvin a neve. – De rég láttalak, hah
Debcs – néz végig Deborahon, mire a lánynak furcsa fintor ül az arcára, de
gyorsan lecseréli egy kedves, üdvözlő mosolyra, s ölelést váltanak; de persze
közben Deb végig küldi rám a „Ment meg” tekintetet, így se bú, se bá berángatom
őt a tömegbe.
- Robinnal akarok beszélni –
próbálom túlordítani Justin Bieber hangját, s megállok egy helyen, ahol éppen
nincs olyan sok emberke. Deb meghallotta amit mondtam, így nézelődni kezd, míg
én a tömeget fürkészem.
- Megvan! – üvölti szőke
barátnőm, vagyis ezt tudtam leszűrni belőle. Karon ragad és húzni kezd ki a
medence felé. Az üveg ajtón kilépünk, páran ruhában úszkálnak a vízben, s a
csobbanó mellett lévő billiárdasztalnál meglátom Robint, azaz Cicafiút. Debre
egyből rátör az izgalom, de én csak megindulok a srác felé. Nem is tudom mit
akarok tőle, talán csak köszönni és dumálni. Gimiben mindig jól megértett,
mivel ugyanazon osztályon végeztünk, a „zsenik” közt. Két fiúval biliárdozik,
egy szőkével, meg egy vörös hajúval.
- Oh, nade Luke te még ehhez
kicsi vagy – neveti Robin, mikor a szőke hajú srác belekortyol a sörébe, de ő
csak elvigyorodik és tovább kortyolgat, míg Robin hangosan röhög. Barna haja
tökéletesen van felzselézve, laza nadrág és fehér póló van rajta, jobban nem is
nézhetne ki. A szőke egész átlagosan fest, simán felfésült haj, talpig
feketében. Ahogy közelebb érünk felfedezek szájában egy piercinget.
- Szia Robin – harsogom ahogy
megtámaszkodom a játékasztalon. Felnéz rám, először lecsekkolja az arcom, majd
szeme egyre lejjebb halad, s így, hogy felcsendült Katy Perry Dark Horse című
száma, pont a lassú vonaglós tempóban mér végig, amitől kiráz a hideg, száját
széles vigyorra húzza.
- Norina – magához húz, s
szorosan megölel. – Vagy Noa? – mormogja a fülembe, mire eltolom. Noát senki
nem ismeri, senki nem tudhat róla. Noát csak
Robin ismerheti. – Hogy van Bruce? Nem jön?
- Nem, más dolga van – hazudok. Igazából
Bruce úgy tudja, hogy csak lejöttünk Sydneybe apáék nyaralójába.. Az kéne még,
hogy tudja, hogy én eljöttem bulizni. – Milyen LA? –mosolygok, mire magam mellé
rántom a mögöttem kuporgó Deborah-t.
- Forró.. – vigyorog. – Szó szerint
tüzes – mondja, s hátat mutatva szőke haverjának nekidől a biliárdasztalnak, s
söréből kezd kortyolgatni, így a gyerek mellésétál, s felvesz egy hasonló pózt.
- Szia Dora – mondja mosolyogva
Robin, Debre nézve.
- Deborah – vágok közbe szúrósan
nézve. Meghívta, pedig még a nevét sem tudja.
- Ne, hagyd.. nyugodtan hívjon csak
Doranak, Svédbe is úgy hívott.. a.. az apám főnöke – lökdös meg Deb a
könyökével, mire csak nézek rá, s hatalmasat sóhajtok, majd a szőke fiúra
tekintek, ki a zeneszöveget tátogja.
- Ő Luke – mondja Robin hirtelen,
mikor észreveszi, hogy a srácot nézem.
- Nagyon örvendek – kezem nyújtom
neki, melyet megfog, s illedelmesen egyenesen a szemembe néz. – Norina Venice.
- Luke Hemmings – rázza meg
egyszerűen karját, majd elenged.
- Igyunk! – biccent Robin a
bárpult felé, mire elég nehezen, de belemegyünk, s mivel Luke úgy dönt
odébbáll, Robinnal és Deborahhal iszogatok.
Iszunk egyet. Kettőt. Hármat.
Négyet. Tizennégyet. Hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnik. Alig állok a
lábamon, s úgy érzem szárnyalok. Az alkohol mintha kirántaná alólam a talajt, s
lebegnék. A tánctér elcsendesedik, ahogy gitár szó járja át a házat, s Ed
Sheeran hangja felcsendül. Kettes csoportokra szakadnak az emberek, néhol
csókolózó párokat látok. Nevetnek, s boldogok. Még Deb és Robin is megtalálják
a közös hangot, én meg úgy érzem el kell tűnnöm. Futni kezdek, bármennyire is
dülöngélve, s egy villanás alatt egy ismeretlen szobában találom magam.
Karjaimat hirtelen hátracsapom, így érzem ahogy szárnyaim kitörnek, s a nyilakat
tartó kis szütyő megjelenik oldalamon. Kihúzok egy nyilat, mely a gyér fényben
csillog kicsit. Kiszedem a két világító üvegcsét a szütyőkéből, s lecsavarom
tetejüket.
- Örök szerelem.. – suttogom, s
belenyomkodom az első üvegbe a fegyver gyilkos részét, s érzem, ahogy könnyeim
folynak, s majd' szét vet a düh. – Mélyre hatolóan – suttogom, s dühösen a nyíl
végére öntöm a második fiola tartalmát. Mellkasom felé irányítom, s végül
elmormolok egy bocsánatkérést az Istenekhez, s végül magamba döföm azt, amit
másokba kéne. Érzem ahogy kicsordul a vér, s hatalmas fájdalmat érzek a szúrás
helyén. Nem tűnik el, mint általában szokott. A nyíl keményen és mélyen belém fúródott,
s véres sebet hagyott maga után. Hangosan belenyögök a lassú zenébe, s minden elsötétedik.
